1.Nap –Utazás, érkezés
2008. február 7-én került sor az indulásra, a Budapest-Madrid útvonal a szokásosan zajlott, leszámítva, hogy 1 tusfürdő mínusszal kezdtem már Ferihegyen (elfejtettem feladni). A Madrid-Mexico City járat érdekességei voltak maga az AIRBUS A-340 típusú gép, amekkorát azért ritkán látni, a mászkálós pamutzokni, valamit a mögöttem ülők, akik minden ki- és bemászáskor kirázták a belemet is a széktámlámmal. Kb.11 óra múlva szerencsésen landoltunk, ezután mindössze 2 órát kellett sorban állni a regisztrációhoz, ezt fincsi starbucks kávéval vészeltük át aranyárban. Bence „barátunk” már kint várt a reptéren és kölcsönös örömködés után „kedvező” áron betranszferált minket a szállásunkra. A lakás 5 perc buszozásnyira volt a történelmi központtól (Bellas Artes) és valami múlt század közepi házban volt. Minimálkonfort, régi bútorokkal, giccses díszekkel és egy olyan gázbojlerrel, aminek az üzemeltetéséről percekig kellett oktatni minket és amúgy nagyon féltünk tőle. A lépcsőház és az ajtók szűkek voltak, hogy egy vállasabb hombre csak lapjával tud közlekedni rajtuk. Az ablakok csendes utcákra néztek, pontosabban nappal. Péntek este az egyiken a szemközti (valószínűleg felkapott) étteremből salsa-t, a másikon egy kisebb kajálda előtt énekelő és kiabáló gyerekek hangját lehetett hallgatni.
Szóval lecuccoltunk, letusoltunk, vettünk vizet, majd nekiindultunk a városnak. Kb. ekkor tűnt fel, hogy 30 fok van (kora reggel még nem volt baj a pufimellény). Első étkezésünket egy műanyagasztalos, igazi helyi Taqueria-ban hajtottuk végre és mivel ezeken a helyeken volt a legfinomabb (és legcsípősebb) a kaja – ráadásul 40 peso-ból tökéletesen jól lehetett lakni – csak az ilyen helyeket preferáltuk a későbbiekben. A busszal bejutás már érdekesebb volt, azt az instrukciót kaptuk, hogy álljunk ki a sarokra és figyeljük a közeledő buszokat és ha az van a táblán hogy „Bellas Artes”, akkor intsük le. Hát az első elment, mert külön táblán volt a célirányunk egy másik tábla alatt. A következő kettő azért nem vevődött észre mert B. Artes-re volt rövidítve. És amikor már előre akartuk küldeni az egyikünket figyelőnek, végre sikerült! 2,50 peso-ért bent voltunk. Először egy gyönyörű parkon (Zócalo) mentünk át, ahol feltűnt 2 sombrero-s lovasrendőr. Egyre nagyobb sokaság, a közlekedés kicsit Bangokokra emlékeztetett, mindenfelé rendőrök golyóálló mellényben, géppuskával. Pár perc múlva feltűnt a Katedrális, majd a Palacio National, mindkettő egy óriási téren található és szép kívül-belül. A téren indiánnak öltözött indiánok szolgáltattak rituális táncot és lélektisztítást 20 peso ellenében. Aztán sétáltunk egy csomót a Paseo de Reforma-n valami angyal-szobrot keresve, ami nem lett meg, közben ettünk disznóbőrt véletlenül, ami nem igazán vega-frendli, de mi valamiért tortillanak véltük. Az tényleg igaz, hogy rossz a levegő. Amellett hogy száraz és kicsi az oxigéntartalma, iszonyú a szmog. Nehezen viselték az orrnyálkahártyák. Este kaja a Taco Inn-ben, ami ilyen közepesen gyors étterem, de nem túl drága és finom. Ekkorra már elég hideg volt + eleredt az eső, ami biztosította a fokozatos átállást klíma szempontjából. Hazafelé vettünk péksütiket, amik tényleg isteniek voltak, csak nem lehetett tudni melyik édes, melyik sós. Este buli szemben, de azért sikerült valahogy elájulni.
2.nap – Séta Marcsival
6-kor keltünk, – imádtam – gyors reggeli, a kávézás kimaradt, mert minden bolt zárva volt még 8kor és így nem tudtunk tejet venni. Elsétáltunk a metróhoz hogy találkozzunk Marcsival egy fél éve kint élő lánnyal. A környék leginkább Kispestre emlékeztetett, panelházakkal, parkolókkal, a házak aljában üzletekkel. Talán egy fokkal tisztább, rendezettebb környék és más növényzet (pálmák). Egy ilyen ház aljában találtunk egy reggeliző helyet, ahol kaptunk általunk Nescafé con leche-nek elnevezett italt, ami abból állt, hogy kaptunk 3 nagy pohár forró tejet és egy nescafés üveget. Amúgy tej ott sem volt eredetileg, de a hölgy volt olyan kedves, hogy gyorsan szerzett valahonnan. Ekkorra megérkezett Marcsi és elindultunk metróval Coyoacán városrészbe. Először egy piacon mentünk keresztül, ahol délelőtt 10 körül kezdtek szállingózni az árusok, így továbbindultunk a Frida Kahlo múzeum irányába különböző hangulatos, tiszta, macskaköves, fákkal övezett utcákon. A múzeum épülete vicces kék és piros színre van festve és belül is jópofa, a belső kert gyönyörű. Személy szerint az alkotások nekem nem annyira tetszettek, de Frida élete mindenképpen különleges, érdekes és elég tragikus volt. Nem véletlenül a mexikói kulturális élet emblematikus alakja. A házban, ahol Frida született és meghalt, a fesmények és rajzok mellett rengeteg berendezési és egyéb tárgy volt, amiből elég jól el lehetett képzelni, hogy hogyan is éltek a XX. század elején. A kertben pedig rengeteg növény, fa és szobor mellett egy mini piramis (szintén színes) fel volt építve.
A múzeum után egy igazi nyüzsgő piacon nézelődtünk, ettünk egy gyors tostada-t, majd tovább sétáltunk egy templomot útbaejtve (ami esküvőhöz volt feldíszítve) Verához, aki kint él és tanul több éve. Ott kaptunk koffeinmentes kávét cukor nélkül és a tetőn cigiztünk, ahol jó kilátás volt a többi ház tetején található mosókonyhákra, sufnikra, vízmelegítő tartályokra és szárítókötelekre. Veránál átbeszéltük a tervünket a Yucatán félszigettel és egy remek térképet is kaptunk kölcsön, amit az események szerencsétlen alakulása miatt kicsit elszakítottunk és nem tudtunk visszajuttatni… Ezután Xochimilco felévettük az irányt, de közben egy újabb templomlátogatás alkalmával belecsúsztunk egy igazi esküvőbe! Szegények nem is értették kifelejövet, hogy miért fotózza őket egy vadidegen turista.
Xochimilco annak a tónak a megmaradt része, amit a spanyol hódítók betemettek és ráépítették Mexikóvárost. Ezt a részt meghagyták, mert itt volt a spanyol gyarmatosító Hernán Cortés főhadiszállása. Mára Amszterdamhoz és Bangkokhoz hasonlóan egy csatornarendszert alakítottak ki, ahol különböző giccsesen színes, női névvel ellátott sétahajókkal tehet az ember 1-2 órás kirándulást. A hajón vagy a hozott vagy a vízen vásárolt ételt, italt lehet elfogyasztani a hosszú asztal mellett, illetve opcionálisan Mariachi zenére lehet mulatni, énekelni. Ennek megfelelően mi is kellemeset söröztünk a később viharossá erősödő szélben és esőben. Szerencsére mire kijutottunk a partra, (mert percekig az is kérdéses volt) az időjárás is megjavult, Anita és én is kipróbáltuk a hajó hosszú farúddal való hajtását és igazából nem bántuk, hogy egy félórát lecsalt a kapitányunk a menetidőből, mert ehhez már kevés volt az öltözékünk vagy az elfogyasztott tequila mennyisége (0). A visszaút első része busszal, (eseménytelen) második része metróval történt, ahol a cukorkaárusok és hátizsákból üvöltve szóló zenés cd árusok mellett felbukkant az ún. metroszínház, ami abból állt, hogy felszállt 2 fiatal és (jobbik esetben kosztümben) előadtak egy színdarab részletet teljes hangerővel és dramaturgiával a bamba, félig alvó utasok között rohangálva. Aztán 2 megálló múlva 20-30 peso-val a zsebben leszálltak, mindig volt pár ember, aki adott. Mi először természetesen megijedtünk, később még fizettem is volna, ha tudnék spanyolul. Estére leesett vércukorszinttel értünk vissza városba, így megjutalmaztuk magunkat (és Marcsit) egy vacsorával valami menőbb helyen. A SanBorns étteremre esett a választás, ahol várni kellett az asztalra és a számlával is volt némi vita, de végül is nem volt rossz. Utána fájó térdekkel hazavonszoltuk magunkat és elájultunk – ezúttal csendben.
Teotichuacán Közép-Amerika leghíresebb azték romvárosa, ezért muszáj volt megnézni. A hely 45 km-re található Mexikóvárostól, így metroval+busszal mentünk 2+31 peso-ért. Az a hír, hogy vasárnap ingyenes a látogatás, csak részben volt igaz, mert csak a mexikóiakra vonatkozott és mivel mi nem teljesen úgy néztünk ki, ezért váratlanul 48 peso-val lettünk könnyebbek. De mire beértünk, könnyen el lehetett felejteni a dolgot. Az egykori város 20 km2 területű, középen a Holtak útja választja ketté, két oldalt templomok romjai, a végén a Hold-piramis áll. A város központjában található a Nap-piramis, amit sikeresen megmásztunk és fujtatva csodálhattuk a pazar kilátást. Közben el lehetett töprengeni, hogy milyen is lehetett 2000 évvel ezelőtt, amikor minden épület színes volt és fénykorában 200 ezren lakták. A piramis tetején, pont középen van egy fémdarab a kőben, amit állítólag meg kell érinteni (páran már megtették, mert rendesen ki volt mélyítve a fém) és lehet érezni, hogy lüktet a piramis. Én nem éreztem. Illetve akkor egy sima féltégla is lüktetett volna, annyira kivoltam, mire megmásztuk a 70 méteres magasságot kb. 60 fok meredek lépcsőkön. Elég bosszús lehetett a pap, mikor lent felejtett valamit… Az a hír viszont igaz volt, hogy ott mindig melegebb van és jobban süt a nap mint Mexikóvárosban, mert sikerült különböző fokú égéseket szenvednünk, attól függően kinek mije nem volt elfedve. Kifelé jövet engedve az árusok nyomásának (meg persze saját akaratból is) néhány agyagból készült maszk is került a hátizsákokba jelentős alku után (240->150). Délután 4 körül vissza is értünk, egyértelmű volt, hogy megkeressük az autómúzeumot, amiről az index.hu írt. Racinak hála, megvolt a pontos cím, a nyitvatartási idő és még a belépő ára is! Mi sem egyszerűbb, bebökjük a címet a GPS-be és majdnem ott is vagyunk. Ja. Csak az Igo-ben nincs metrotérkép, ezért a „kábéra” kinézett megálló 9 km-re volt a címtől (pedig a térképen csak fél centi). Mivel Bence barát óva intett minket, hogy ne üljünk taxiba mert, amellett, hogy átb@sznak, küld egy sms-t a haverjainak, elvisz a város másik végébe és kirabolnak pinkódostúl. Kockáztatnunk kellett, hát beültünk egy piros csíkosba és feszülten vártuk, mi fog történni. Legalább azt tudom ellenőrizni, hogy jó irányba megyünk-e. Elindulás, minden oké. Egyszer csak előveszi a csávó telefonját, ír egy sms-t, majd letértünk a gps ajánlott útjáról! Lélegzet eláll, tenyér izzad, arc elsápad (najó lehet, hogy túlzok), amikor feltűnt, hogy a távolság csökken és mire bármit kinyögtünk volna, már fékeztünk is a múzeum előtt. Óriásmegkönnyebbülés, borravaló, beléptünk. A jutalmunk az volt, hogy nem kellett belépőt fizetni valami miatt. 1 óra fényképezés, meg húbazmeg, meg jójódeeztnézdmeg. Oldtimer Corvette,Ferrari, Mustang, Ford Fairlane, SLK és a PT Cruiser elődjeinek tömkelege a világ minden autógyártó országából. Nekem óriási élmény volt látni az autóipar remekeit abból a korból, amikor még volt stílus, nem számított az aerodinamika és a súly, viszont a króm mennyisége és az orrdísz igen.
Haza HÉV-vel mentünk, ahol újabb színdarab, majd DVD árus, hasonlóan a cd-shez, csak neki egy LCD is volt a kezében, amin részletet láthattunk a helyi Norbi (Norbito) aerobic-dvd-jéből. A belvárosban jobb híján újra Taco Inn, majd nekiálltunk netet keresni, mert repjegyünk még mindig nem volt Cancún-ba. Ténferegtünk egyik kávézótól a másikig, végül egy Starbucks-ban kötöttünk ki, ahol háromnegyedórás szarakodás után sikerült a mellettünk ülő fiatalember információi (usr/psw) + kombinatorikával működésbe hozni a netet különféle mobilkommunikációs eszközeinken, cserébe kaptunk 3 bájtot másodpercenként. Feladtuk. De legalább a kikísérletezett starbucks/prodigymovil logint mindenhol tudtuk használni, ahol a prodigy-WIFI elérhető volt. A hazautat azzal tettük izgalmassá, hogy az első metrólejárót zárva találtuk, - és mivel a Bence-féle netudomhányparancsolatban az volt még, hogy ne álljunk szóba rendőrökkel, mert korruptak meg nem szabad bízni bennük - ezért odamentünk a rendőrökhöz megkérdezni, mire ők átküldtek a túloldalra, ahol nyitva volt a lejáró. Ennyi. A metróműsor ezúttal zeneárus és éneklő kisfiú, aki minden utast megölelt. Hazaérés „innék egy sört” érzéssel.
4.nap - Taxco
Koránkelés, saját kávé műanyagpohárból, metró. Ezúttal durvább volt, mint valaha. A 3. szerelvényre tudtunk felszállni, hiába álltunk az ajtótól 1 méterre. Leginkább az amerikai focira hasonlított a jelenet, a ki- és beszállók volt a két csapat a superbowl döntőben. Már értem, hogy miért nem engednek be csomagokkal, illetve a nők és a gyerekek utazhatnak elszeparálva az első 2 kocsiban. A déli buszpályaudvaron megvettük a jegyeket Taxco-ba (105 peso) és fincsi péksütiket, nehogy baj legyen. A busz fullos volt, (Volvo) nagy helyekkel, lábtámasszal, mozival (Déja Vu) és még egy üdítő is benne volt az árban. Gyönyörű hegyes-völgyes tájakon mentünk keresztül, csak a „tempomat” sípolt 95 fölött, mi meg az első sorban ültünk… Közben néhány olcsó telefonhívást követően meglett végre a repülőjegy, B. elintézte és ugyan nem volt drága, de Toluca-ból indult, ami 50 km-re van M.C-től. Köszi. De önfeláldozó módon megígérte, hogy kivisz minket 600 peso-ért. (visszafele megoldottuk kb. 300-ból). Na mindegy, megérkeztünk Taxco-ba, az ezüsvárosba. Már az aztékok és a spanyol hódítók is bányásztak itt ezüstöt, de a régi bányák kimerültek és hanyatlani kezdett a város. Egészen addig, míg egy José de la Borda nevű faszi oda nem ment és új ezüsttelléreket talált. Ráadásul emberségesen bánt a munkásokkal és sokat költött a város fejlesztésére. Ezért őt ott eléggé szeretik. Nekem Szentendre jutott eszembe, egy kisebb hegyi város, meredek macskaköves utcákkal, tömérdek ékszerbolttal és egy gyönyörű főtérrel a domb tetején. Körbeséta, sajnos a múzeum zárva volt hétfő lévén, de pl. az a bár, ahol a Margarita koktélt feltalálták, nyitva volt, úgyhogy kiültünk a teraszára és rendeltünk egy-egy margaritát NYILVÁN. Innen remek kilátás nyílt a főtérre, úgyhogy a következő 1 órát mozizással és fotózással töltöttük. Itt viszonylag sok turista volt, mivel a város központi része nem volt túl nagy, de nem volt vészes. Ezután könnyed séta a meredek, szűk utcákban, egy kisebb piacon át (ahol szintén jót kajáltunk), majd mi is célba vettük az ezüstüzleteket, Laci az egyik netcafé-t. Egy apró gond volt csak, minden üzlet bezárt 1 kor. Azt ígérték, hogy 4kor minden kinyit. Persze az a 2 bolt, ahol kinéztünk dolgokat, ¾ 5kor nyitott, ezért közös megegyezéssel lekéstük a 6 órás buszt. A holtidőt kávézással és egy furcsa felvonulástól (nőnek, valamint szörnynek beöltözött tömeg zenével) való megijedéssel töltöttük. A 10 perces vásárlásból 1 óra lett és mikor kiderült 2700 peso-nál, hogy ha elérjük a 3000-t, 50% kedvezmény jár, - tehát 6000 értékben válogathatunk - na, ekkor elszabadult a pokol. Végül másfél kiló szebbnél szebb ékszerekkel és néhány chili-s nyalókával távoztunk. Mivel busz csak 8-kor indult, volt időnk a buszpályaudvaron található alacsony kategóriás büfében vacsorázni, ami az egyik legjobb és legolcsóbb volt (6 peso/taco) bármennyire is szigorúnak tűnt a büfésnéni. Visszafele nem volt lábtámasz és a Flags Of Our Fathers ment spanyolul. A végállomáson kiürítettünk egy ATM-et és emiatt kicsit parázva hazametróztunk.
